Megöl a magány. De tényleg?

A magány az az érzés, amelyet mindannyian megtapasztalunk. A szerencsésebbek csak rövid időre, és csak akkor, amikor egyedül vannak. Mert a magánynak sok fajtája létezik, és néha még akkor is érezhetjük, amikor vannak körülöttünk. De vajon mi a magány biológiája, és hogyan hat az agyunkra?

A magány fogságában

A magány kegyetlen érzés. Nem függ kortól, nemtől vagy éppen családi állapottól. Akkor is ránk törhet, amikor rengetegen vannak körülöttünk. De vajon mi okozza bennünk ezt a cseppet sem kellemes érzést?

A társas érintkezés nagyon fontos az egyes ember, de az emberi evolúció szempontjából is. Az, hogy meg tudjuk osztani örömeinket és gondjainkat egymással, hogy tudjuk, nem vagyunk egyedül, van, akire számíthatunk, biztonságot nyújt számunkra. Éppen ezért nem csoda, hogy nem keressük az egyedüllétet.

A Massachusetts Institute of Technology kutatói [1] egérkísérletekkel vizsgálták meg a magány és a társas kapcsolatok biológiáját. Azt figyelték meg, hogy a társaságban élő egereknél sokkal jobbak az idegsejtközi kapcsolatok a DRN nevű agyi területen, ebből pedig arra következtettek, hogy a magány kialakulásában idegi szinten köze van a DRN-nek.

A kutatás során arra is fény derült, hogy a magány szerepe az életünkben sokkal fontosabb, mint azt elsőre hinnénk. A magány ugyanis képes megrövidíteni az életünket. A magány és a társadalmi izoláció ugyanis olyan káros folyamatokat indít el bennünk, amelyek egyáltalán nincsenek jó hatással az egészségünkre. Még akkor sem, ha egyébként úgy érezzük, szeretünk egyedül lenni.

A kísérlet során az is kiderült, hogy minél nagyobb a DRN-aktivitás, az egerek annál jobban keresték a többiek társaságát. Ez a viselkedésmód hangsúlyosabb volt a domináns módon viselkedő példányoknál, ami arra enged következtetni, hogy a magányt nemcsak bizonyos ingerek kikapcsolása, hanem az egyedi társasági élet minősége is befolyásolja. Azok tehát jóval nehezebben élik meg és viselik el a magányt, akik korábban folyton társaságban éltek. Kay Tye, a kutatást vezető szakértő szerint a DRN emellett azon viselkedésmintáért is felelős, amely a magányt követő élénkebb társasági életet jellemzi.

Miért érezzük magányosnak magunkat?

A magányosság érzése mindig szubjektív. Bár meglepő, nem attól függ csupán, hogy mennyi időt vagyunk kénytelenek egymagunkban tölteni. Éppen ezért akár társaságban is érezhetjük végtelenül magányosnak, kívülállónak magunkat. Így hát a magány nem az egyedül töltött idő mennyiségétől, hanem inkább a társas kapcsolataink minőségétől függ.

Ha van egy biztos, jól működő párkapcsolatunk, valószínűleg sokkal könnyebben fogjuk viselni az egyedül töltött órákat, még ha azok gyakoriak is. Ennek oka a belső biztonságérzet. Tudjuk, hogy bár most egyedül vagyunk, ez nem lesz mindig így, hiszen van valaki, akire számíthatunk, aki ránk fogja nyitni az ajtót, akivel jó együtt lenni.

Az egyedüllét tehát egyáltalán nem egyenlő a magánnyal. Érezheti jól magát valaki egyedül, hiszen akkor van rá lehetősége, hogy nyugodtan dolgozzon, vagy végezze azokat a tevékenységeket, amelyekben csak megzavarja a társaság. Ezzel szemben a magányos ember úgy érzi, hogy mások nem értik meg őt, és úgy gondolja, hogy nincsenek igazán jelentős kapcsolatai. Ez a fajta elszigetelődés pedig nem tesz jót sem a lelkünknek, sem a testünknek, különösen azért nem, mert egyenes út vezet belőle a depresszió felé.

Éppen ezért a társas kapcsolatok hiánya ugyanolyan kockázati tényezőt jelent a korai halál szempontjából, mint amilyet például az elhízás, vagy a mozgásszegény életmód jelent.

A magány káros mellékhatásai

A magányosság tehát nem csak a lelkünket, hanem a testünket is mérgezi. Így hát számos fizikális egészségügyi probléma okozója lehet, ha gyakran érezzük úgy, egyedül vagyunk a világban. A legtöbb esetben komoly alvászavarokkal jár együtt, amely szintén nem segít abban, hogy szervezetünk egészségesen legyen képes működni.

A magány még az emberi agyat is képes megváltoztatni. A magányosságot úgy határozták meg, mint a szubjektív érzése a szociális elszigeteltségnek, vagy különbségnek az alany vágyott és kapott szociális kapcsolatai között. Egy kísérletben [2] 40 és 69 év közötti brit alanyokat vizsgáltak meg mind genetikailag, mind pszichológiailag, majd a kapott eredményeket összevetették az alanyok agyáról készített MRI felvételekkel.

Azoknál, akiket a magányos kategóriába soroltak, azt tapasztalták, hogy megváltozott agyuknak azon része, amelyik az emlékekért és a képzelőerőjükért felelős. Ennek az lehet az oka, hogy a magányos, elszigetelt emberek hajlamosabbak arra, hogy álmodozzanak, elmerüljenek a múlt eseményeiben, és színes terveket szövögessenek, amely segít enyhíteni a magányukat, és fényt hoz az életükbe.

Az agy pedig reagál erre, hiszen ezeknél az embereknél az agyat ilyenkor nagyobb terhelés éri az emlékekért és képzelőerőért felelős részen, mivel többet használják azt.

Így küzdjünk meg a magány érzésével

Vannak olyan emberek, akik biológiailag hajlamosabbak arra, hogy magányosnak érezzék magukat. Ez az érzés pedig sajnos örökölhető is. A magány érzetét pedig leginkább nem azzal lehet csökkenteni, hogy társaságba járunk, hanem inkább azzal, hogy megpróbáljuk megváltoztatni a másokkal szemben érzett negatív gondolatainkat. A magány leküzdésének másik módja pedig az, ha próbálunk változtatni emberi kapcsolataink minőségén, és nem félünk bensőséges kapcsolatot teremteni.

Michelle H. Lim ausztrál klinikai pszichológus The Conversation folyóiratban megjelent cikkében [3] azt állapította meg, hogy a magány akkor van ránk a legnagyobb hatással, ha az eltérés aközött, amilyen kapcsolatokra vágyunk, és amilyenekkel rendelkezünk, nagy.

A magány lehet időszakos is, ami együtt jár azzal, hogy jóval könnyebben enyhíthető. Ha tudjuk, hogy hamarosan újra a régi kapcsolatainkban lehetünk, nem fog minket annyira megviselni. Azonban lehet hirtelen és hosszan tartó, mint például egy válás esetén. Ekkor a helyzet már sokkal rosszabb, hiszen nincsenek kilátásaink arra, hogy a helyzet rövid időn belül pozitív irányba változhat.

És habár azt gondolnánk, hogy sokak számára a magány könnyedén enyhíthető azzal, hogy zsúfolt helyekre járnak, vagy elutaznak valahova, ez egyáltalán nem így van.

Azok számára pedig, akik nincsenek körülvéve emberekkel, akik gondoskodnának róluk, a magányosság állandóvá válhat. Bár a magányosság előrevetítheti a depresszió kialakulását, a fordítottja már nem igaz. Azt pedig ne is várjuk attól, aki magányos, hogy ez az érzés egy pillanat alatt el fog tűnni.

Általában a „magányos” embereket arra bátorítják, hogy csatlakozzanak valamilyen csoporthoz vagy szerezzenek új barátokat, és habár ez részben enyhítheti a magányosság okozta fájdalmat, megszüntetni egészen biztosan nem tudja azt. Ráadásul sok esetben a magányos ember nem jó társaság, hiszen nehéz a magány után hirtelen társaságba kerülve kellően szórakoztatónak és barátságosnak lenni. Ez soha nem direkt viselkedés, sokkal inkább a magány által kiváltott mellékhatás, amely sajnos gyakran ördögi körré változtatja a magány érzését.

A megoldás tehát nem az, hogy magunkra kényszerítjük mások társaságát, jóval inkább az, hogy megpróbálunk pozitívan állni az emberekhez, és így kapcsolatot létesíteni velük. Ha pedig úgy látjuk, hogy a környezetünkben valaki magányos, egy őszinte, érdeklődő kérdés, és egy beszélgetés nagyon sokat jelenthet az illető számára. Sőt, életmentő lehet.